„Széjjel szóródni – eső a homokra”
In memoriam Szakolczai Ferencné
Szomorú levelet hozott a postás 2016 júniusában. Kedves tanár nénim, Szakolczai Ferencné elhunytáról értesítettek leányai. Utolsó telefonbeszélgetésünk alkalmával igyekezett felkészíteni erre, hiszen azt mondta: „Legközelebb már csak akkor fogsz hallani rólam, ha megkapod a gyászjelentést.” Megdöbbentem, hiszen Ica nénit több mint félévszázada ismerem, soha nem hagyta el a száját pesszimista mondat. Igyekeztem vigasztalni, de a beszélgetésünk végére meggyőzött: túl sok a fájdalom, nincs ereje küzdeni.
Pedig egész élete küzdelem volt, mint minden emberé, de nem reménytelen küzdelem. Óriási energiákkal, hatalmas optimizmussal tanított, nagy-nagy szeretettel nevelte gyermekeit, férjének, Feri bácsinak még a gondolatát is leste, és persze ahol tudott, segített. Mint az úttörő. Hiszen az volt, ízig-vérig közösségi ember, tele ötlettel, vidámsággal, akár a tábori kondérból kellett ebédet osztani, akár hegyet mászni, játszani gyermeki módon, önfeledten. Jóízű kacagása átragadt környezetére.
Feri bácsi hirtelen halála után már nem volt képes így kacagni. Sohasem heverte ki. Végül a számára oly kedves Tarcalt is ott kellett hagyni, mert nagyon társtalan volt. Sok évtizedes lelkiismeretes és igen magas színvonalú tanári munkáját, szívvel-lélekkel végzett közösségi tevékenységét a község azzal ismerte el, hogy díszpolgárává választotta. Erre nagyon büszke volt, és mindig szeretettel beszélt a településről, amely kenyeret, otthont adott neki és családjának.
Számtalan szép és jó tulajdonsága közül én a hűséget teszem az első helyre: hűségét a szeretteihez, a hivatásához, az elveihez, a szűkebb és tágabb otthonához, tanítványaihoz.
Példakép volt, sokan indultunk el a pedagógus pályán Őt követve.
Váci Mihály versének néhány szép sorával búcsúzom kedves Tanárunktól:
„osztani magad – hogy így sokasodjál;
kicsikhez hajolni – hogy magasodjál;
hallgatni őket, hogy tudd a világot,
róluk beszélni, ha szólsz a világhoz.
Széjjel szóródni – eső a homokra –
sivatagnyi reménytelen dologra,
s ha nyár se lesz tőled, s a táj se zöldebb:
kutakká gyűjt a mély – soká isznak belőled!…”
(Váci Mihály: Eső a homokra)
Nyugodjék békében.
Dr. Erdélyi Erzsébet
